Hárman okádtak, a többiek horkoltak, vedeltek, csámcsogtak, de ez így is volt rendjén ütközet után. Győztek, elfáradtak, pihenni és mulatni akartak. Még olyanok is voltak, akik a fogadóban fizettek is. Néhányan a szolgálók csecsét szorongatták, Ambrus mindig is tudta, hogy extra Hungariam est vita, ezért nem is rökönyödött meg különösebben, látott ő már ilyet Erdőelve, majd később Mazúrföld kocsmáiban. Amióta a nagyságos princeps rex lett, ő is feljebb emelkedett a szamárlétrán.
Leszálltam és ezzel kiléptem a zuhogó esőbe. A busz továbbment Tallin felé. A hamuban sült pogácsám már rég elfogyott, talán három krajcárom, ha maradt. Farkas kávébarna litewkáját szaporán leporolván – miután felébredt egy kedves nyírfa alatt – visszasietett a városba. A sztrelecek hulláit még nem takarították el, de a pénzváltók már működtek, sós szél fújt a tenger felől, a patríciusházak ablakaiban gyertyák pislákoltak... Rémülten ugrottam le a tramvajról, amikor egy bájos kalauznő képében megjelent a willendorfi Vénusz. A ködös tengerparton lepusztult szakszervezeti üdülők, sivár strandok, borostyános fövenyek és kifeszített halászhálók váltogatták egymást. Ambrus kedvtelve és őszinte áhítattal forgatta a Biblia Picta Pauperum sárga lapjait, bár a Vulgata veretes sorait is könnyedén megértette... Keletről kél a három bölcs, szavuk mirhán suhan, jászolt igéz könnyes szemű szűz nő, csecsén istenfiat bámul a láng s őrzője barmoknak, nyugalmat súg a szív... A filológia professzora újfent leteremtett, így kénytelen voltam végre elővenni a leendő szakdolgozatom vörösbortól foltos piszkozatát és acélos lépteimet a poros polcok és a históriaillatú könyvek felé irányítani... Rex Stephanus és Iván cár nem kímélték hadaikat és minden erejükkel pusztították egymás katonáit. Hosszú, véres hónapok követték egymást Észak rideg mezőin. Farkas egykoron Cissylvania lankás tájain látta meg a napvilágot és a kert fáinak gyümölcsei mindig eszébe jutottak, ha egy-egy pirospozsgás balti parasztlány az útjába, netán az ölébe került... A lenszőke, azúrszemű lány a könyvtár büféjében ült és kakaót ivott. Én sörről és csókról álmodtam.
Csákhy Ambrus hadnagy még itt a fényes Hansa városában is tiszteletlenül röhögött azon, hogy az 53 esztendős Anna regina hitvesi jogait követelvén berontott a felséges úr hálószobájába, aki tíz évvel ifjabb erényeit és nemesebb szerveit féltve rémülten menekült az ablakon át hű kamarása és szolgái segítségével... ANNA ÖRÖK, gondolhatta volna felséges nője kései, mérsékelt tehetségű reinkarnációjáról, Sárvári Nusi szubrettről, született Sal Annáról a lengyel király... A Vörös Lövészek emlékművénél találkoztunk, de ma nem a Russzkij Csáj nevű teázóba, hanem templomba mentünk. Mint két prímtambura ültünk a padok között. Szentlélek, a ravasz pszichodráma terapeuta az orrunknál fogva vezetett mindkettőnket. Farkas fiatalkori jó pajtása, Johann Überwald egy kicsiny, szorgalmas népű barcasági faluból származott és később muks no viduslaikiem, azaz igazi középkori szerzetes vált belőle... Az időnként reménytelen szerelemtől zsongó lélekkel, mint egykori kulákivadék sztoikus egykedvűséggel léptem be a kollégiumi szobába, de antrém mérsékelt sikert aratott; szobatársam már alaposan bevodkázott és szokásához híven most is azon dühöngött, meglehetősen indulatosan; miszerint Jalta után húsz évvel még mindig nagyobb, népesebb, erősebb szomszédaink vannak a napfelkelte mindennapos irányában... A jézustársaság líceumának otthonát a Feketefejűek Céhének egy lerobbant épületében találta meg a püspök, a király pedig rábólintott és bőkezű ráadásként még a Szent-Jakab templomot is megvásárolta a jezsuitáknak. Csak a jóisten tudná megmondani, hogyan kvadrál Szent Péter az ágostai hitvalláshoz? De ez nem csak bennem merült fel... Példának okáért a város lakói a katedrálisban regnáló Szűz Máriát vízpróbának vetették alá, és mivel a szobor elsüllyedt, boszorkánynak nyilvánították... Őszintén szólva szívemben jó ideje bús és unalmas interregnum honolt. Gyakorló futurológusként a kolesz retródiszkójában enyhén módosult tudattal egymáshoz simuló internacionális szerelmespárt vizionáltam lelkesen... Nemzetközi hírszerzés már akkoriban is létezett, így a bécsi udvarnak – ahol egyébiránt két hosszú esztendőt töltött fogságban – is a tudomására jutott, hogy Stephanus öccsét a magyar királyság trónján, a rzeczpospolita kancellárját, hű rokonát és barátját a transsylvaniai fejedelmi székben szeretné látni; megteremtendő a három ország szövetségét a török és a német hatalmasságok ellenében. Nem véletlenül mondogatták róla: „ Vagy soha ne született volna, vagy ha született, örökké élne...”
Bíbor fényben darvadt a biedermeier publikum, lelkem, a fáradt Maedchen für alles unottan merült el három pohár krími pezsgőben; kezem e kicsiny ország kicsiny leányának kicsiny kacsóját kereste... Ambrus az utóbbi hetekben egyre jobban belefáradt mindenbe. Látott már néhány heves liberum vetót az országgyűlésben, látott már néhány gályarabságba induló református lelkészt, de itt és most, ebben a hanzavárosban anno Domini 1582, már alig várta a lívföldi expedíció végét, egy tocsogó, harsány good-bye drinket, hogy utána végre hazatérhessen asszonyához és leányaihoz, a kék Visztula partjára...
Távol a kikötő mólóitól bokros dűnék, hószín sirályok, szürke felhők amúgy középkoriasan idegenítették el a három legényt a pokoltól, a mennytől, sőt még Közép-Európától is...
Három bűne miatt Ammon fiainak, sőt négy miatt, nem fordítom el; mert széthasogatták Gileád terhes asszonyait, hogy kiszélesíthessék az ő határokat. Tüzet vetek azért Rabba kőfalára, és az emészti meg az ő palotáit; harci kiáltással a háború napján, pusztító viharral a szélvésznek napján.
Kecses Jugendstil fassade lebeg két szomorú nyugdíjas felett, kopott, álmos csavargó vizel egy öreg fa tövében, savanyú izzadtságszagú a délután, egy koszos napilap apróhirdetései reménykednek, vágyakoznak, seftelnek, akár egy halódó hellenisztikus polisz...
